És túl vagyunk a két szabadnapon és a gyerekek is megérkeztek…

Nagy nehezen lezárult a Pre-camp és elérkezett a várva várt time-off, vagyis elmentünk Hanoverbe és kaja,pia és cigi… minden. Ez így most tudom, hogy egy kicsit nyers volt, de így volt. És nagyon jó volt.

Hanover. Gondolom ismerős a név. Itt Amerikában szinte minden európai város megtalálható. Van itt Manchester, sőt még Momo is megtalálta a saját szülővárosát. Van itt minden…tényleg.

Szóval Hanoverben sikerült felhívni megint a szüleimet és a hab a tortán, hogy skype-on is beszéltem velük. Volt webcam is…mi szemszájnak ingere. Aztán elmentünk egy nagyon hangulatos kis helyre. Bemész és megkérdik hány személy szeretnek fogyasztani, akkor aszerint adnak asztalt…ha tudnak…ha nem akkor vártok mint mi…kétszer 20percet. De úgy voltunk vele, hogy megéri várni. Ittunk sert is. Zsuzsival, a magyar lánnyal voltam, akivel mellesleg nagyon jót beszélgettünk. Csacsogtunk meg minden… na tudjátok milyen az, ha a lányok bele lendülnek! J na pont olyan is volt. Bár annyira sokat nem voltunk távol… de mégis jó volt. Meg jajj…van egy hatalmas nagy park a Dartmouth Egyetem könyvtára előtt és annyira nyugis este. Páran ott heverésznek a fűben…minden néma…annyira nyugis volt. Elhaladtunk mellette és…hajjj… mint amikor este egyedül barangoltok a világ legtávolabbi pontján…néma csendben…imádom…és nemtom, hogy itt miért ennyire más…de be kell, hogy valljam… itt több csillag van az égen. De a Hold ugyanaz! ;)

este jó volt úgy lefeküdni, hogy tudtuk, hogy másnap addig aludhatunk, ameddig akarunk… és így is lett volna, ha nem találja ki a kedves karbantartó, hogy le kéne vágni a füvet…épp a fejem mellett…tudjátok…ez az a fűnyíró, ami ilyen kézi. És pont a fejünk mellett. Ahogy hallottam, gondosan körbe nyírta a sátrat. Szal fél 9-kor fel is keltem. Egész nap nagyjából a seggünket meresztettük…NA EZ MÁR NEKEM VALÓ! Még alukáltam is dun. Aztán megint mentünk Hanoverbe. Fergeteges partyt emlegettek, aztán beültünk oda, ahol voltunk előző nap és ettünk. Nem ittam…és miért???ÉN VEZETTEM A VAN-T! anyira hiányzik a vezetés nagyon, nagyon jó volt. Aztán meg szarrá áztunk míg elértünk a kocsihoz. Amúgy annyira nem volt tartalmas ez a két nap. De ettől volt nagyon jó…kicsit vásároltam is…szuvenyírt! :P

tényleg jó lenne valami hihetetlen újdonságot írni. De nem tudok. Egyszerű volt…mintha nem is lett volna.

Aztán másnap kelés…még egy kis brainstorming a gyerekek érkezése előtt és hopp…jöttek a gyerkőcök. Én 14-16 éves igazi ámérikai tinédzsereket kapta. Az egyik hajában kék csíkok, a másik hajában pirosak és csacsognak. Nyolcan vannak és édesek. J

És egy gyors kitérő a fogszabályzóra. Természetesen 8-ból 3-nak van, de az egyiknek nem akármilyen az esti fogszabályzója. Mint az Adams Familyben a szőke kislánynak a táborban. Talán mindenki emlékszik rá…olyan mintha dróthálóval lenne betekerve a kislány feje. Biztos, hogy mindenki tudja… ettől rettegett minden gyerek, mikor kicsi volt… én is. Ha fogszabályzóról volt szó akkor ez jutott az eszembe. Na hát a legkisebbnek ( de egyben a legnagyobb szájúnak ) ilyen csoda fogszabályzója van.

A tábornak a második legtávolabbi pontján vagyunk. De nem baj, mert van electricity. Mikor esik az eső, kicsit beázik a plafon ( vödröt kellett a szivárgó rész alá tenni ). Van két nagy ablak. Az egyiken van üveg…a másikon csak szúnyogháló. Természetesen én alszom a szúnyogháló alatt. Ki más? A lakótársam meg egy kb 145cm magas nőci ( és ez halál komolyan mondom ), és persze leszbi. Mi más lehetne?! Heteronak lenni itt nem divat.

Szóval az idevezető út elég vidám tud lenni este. Jobb oldalon a tó és bal oldalon Amerika Erdeje. És a kettő együtt, amilyen hangos ki tud adni magából… bátorságból sosem voltam jeles. Minden fa akkor reccsen és roppan, mikor én sétálok arra, mindenféle állat hang, léptek. És ez még csak az erdő. Fura hangú békák, fura csobbanások, pukkanások a tó felől. Csak az elemlámpa lebeg a szemem előtt, mikor távozni készülök kis lakomból. Ide én nem jövök vissza vaksötétban. Akkor inkább alszom a teraszon…

Amúgy mivel elkedődött a „szezon”,megvolt az első munkanapom is. Ma még csak teszteltük a gyerekeket, hogy milyen szinten vannak. Egész nap a napon ülni, nem egy felemelő érzés. Aztán az utolsó előtti csoportnál, mikor hosszasan beszélt a Goufa (ő a főnökünk), hát én elaludtam. Aztán kb az 5. „Andyyyyyyyyy!!!!!!!!!”-ra felébredtem. Hát akkor lecseréltek. Megesik na…és nehogy azt gondoljátok, hogy egyszerű munka ez. Folyamatosan a gyerekeken kell, hogy legyen tekinteted. Számolgatni kell őket. De a gyerekek jönnek-mennek, nem maradnak meg a seggükön. Nem beszélgethetsz senkivel. És valahogy ez az amerikai kávé nem megoldás az álmosságra. Folyamatosan iszom a kávét…FOLYAMATOSAN. És egyre álmosabb vagyok…

Amúgy a szobámban ülök…a szúnyoghálóm mellett, és ahogy kinézek egy óriási amerikai zászlón akad meg a szemem…a verandánkra kiaggatták. Gondolkoztam rajta, hogy kiveszem a tartóból és kicserélem a magyarra. Asszem nem értékelnék annyira eme csodás ötletem. És talán hiába vezetném le nekik tettem komolyságát…nem értenék meg, hogy nincs kedvem egy hónapig amerikai zászlót lesni, mikor ők ki is süthetik…nekem meg csak ez az egy opcióm van…a zászlóm.

( most öltem meg kb a 100. pókom…éljen éljen éljen!!!)

Na megyek lefektetem ezeket a kancákat!!!

 

 

Az első nap, mikor ténylegesen is tanárként dolgozhattam…na meg életmentőként is egyszerre. Egy nap összesen 7 különböző csoport érkezik. Mindenki kapott különböző színű sapkát…a sapka színe jelzi, hogy milyen szinten van a kisgyerek (úszásban). Először párban tanítottunk egy amerikai lánnyal, Bumble-al, ( a flickr-ös, dohányzós képen a három közül a jobb szélső ). Eléggé ilyen dirigálós egy jány ilyenkor. Alig vártam, hogy vége legyen az órának…én vártam…nem a gyerekek. Szóhoz nem lehetett jutni mellette, mellesleg kicsit gyorsan halad a dolgokkal. Nem vagyok egy képzett tanár, de azért úsztam már párszor J és tudom…látom, hogy a gyereknek mi sok és mi nem. De mindegy. A második körben piros sapkásakat kaptam. Ők nagyon kicsik és egyáltalán nem tudnak úszni. Aszittem, hogy helyben felzabálom őket. Annyira édesek, hogy az hihetetlen! Szóval a napom ezzel telt. És nagyon jó volt. Na most elég hülyén hangzik, de annyira jó érzés volt velük foglalkozni. Nem is csak az, hogy én taníthatom, hanem hogy gyerekek. Bár… azért ennek a munkának is van kritikus része. Azért a gyerekek gyerekek, néha nehéz lekötni a figyelmüket…csacsognak, mindig elúszkálnak, elkalandoznak…vagy elkezdik kérdezgetni, hogy mi a kedvenc színed, melyik a kedvenc állatod vagy épp, hogy milyen állatod van otthon. De az is egy jó érzés, amikor látod rajtuk, hogy a hátuk közepére nem kívánnak téged meg az úszás oktatást. Fárasztó, de mégis nagyon jó dolog ez. Ebéd után mindig van egy órácskánk, és én elhatároztam, hogy úszom ilyenkor mindig, mert ahogy itt vagyunk a tóparton, rájöttem, hogy nagyon hiányzik az úszás. Aztán kitaláltuk, hogy mindennap átússzuk a tavat. A nap végére nagyon kifáradtunk. De megérte…mindenképp megérte.

Természetesen a nap nem múlhatott el eső nélkül…bár az utóbbi napokban ténylegesen jobb idő volt, mint eleinte.

DE A LÁNYAIM!!! Hát én imádom őket. Velük kell lennem egy kerek hónapig és egyáltalán nem bánom, hogy ez így van. Nagyon kíváncsiak…nagyon, de nagyon. És pimaszok! De emellett kedvesek, jószívűek… szerintem élvezik, hogy egy 21 (4nap és 22 J) éves emberke van velük. Minden témát ki akarnak vesézni…tényleg mindent. Persze vannak olyan témák, amikről nem lehet velük beszélni. Ehhez tartom is magam. Nem akarok emiatt bajba kerülni. Folyamatosan mondogatják, hogy beszéljek az otthonomról, beszéljek Magyarországról, a barátaimról és a családomról. Sajnos van egy hülye szabály, hogy előttük nem használhatunk semmilyen telefont, számítógépet…még zenét sem hallgathatunk. Ezt nagyon sajnálom, mert annyira meg akarlak mutatni titeket nekik. Biztos megértenék, hogy miért is ilyen nehéz nekem itt lenni. J Amúgy, azért no… én is hű maradtam magamhoz és simultam egy kicsit hozzájuk… ezalatt azt értem, hogy amikor majd nem lesz a közelünkben senki, aki beköphetne, majd előveszem a gépet és megmutatok nekik mindent de mindent. Megmutatom nekik az én kis picike életem… ;)

Amúgy mániákusan zabálom a kukoricapelyhe… tudjátok, a kellog’s frosties fajtát. És csak azt látják, hogy eszem. Igazából már velem eszik. Tudják, hogy mikor jön rám a kajálhatnék, és csatlakoznak a lakomához. Aztán most megleptek egy kis csomag kukoricapehellyel. J

De ha meglátnak, egyből szaladnak. És valamiért Dad-nek hívnak. A fene sem érti ezt, de nagyon élvezik. És aszonták, hogy annyira vicces vagyok. Hát nem édesek?!?!?!?!?!

Rájöttem, hogy nekem való ez a korosztály. Mármint…vacsinál egy olyan asztalnál ültem, ahol sok kisgyerek volt. Na most… a mellettem ülő miniatűr kislány közölte (mikor kijött a kaja: krumplipüré), hogy ő mennyire imádja ezt. Kiszedte és ott hagyta, mert az nem olyan, mint amit az anya csinál. Eztán feltett kismillió kérdést…nem gáz. Aztán kérte, hogy menjünk el kukoricapehelyért…ő nem tudja hol van, ő nem éri fel, ő nem tud hozzá tejet szerezni. Aztán megette…és megint menjünk el kukoricapehelyért. Természetesen ezt már ott hagyta. Kell még neki muffin, aztán megkapta…van e még. Jégkrém…ott hagyta. SZERESSEM A TINIJEIMET CSÍKOKKAL A HAJUKBAN ÉS FOGSZABÁLYZÓVAL!

Hát a mai nap erről szólt és nagyjából erről fog az összes többi... lassan kezd minden összeállni. Ezt szeretem… már nem olyan kilátástalan, mint indulás előtt…akkor nem láttam a dolgok elejét, de a végét sem… lassan jó.

…de még mindig hiányoztok!

Köszönöm megint a kommenteket!

Ja igen…és mint látjátok próbáltam kicsit kipofozni az oldalt, de még mindig nehézkes rájönni a dolgokra… sorry… amúgy a sablon neve: my pink world. Annyira illik az itten életemhez!

Csókszi…