Azt hiszem ez az utolsó…talán utolsó előtti bejegyzésem. Itt vagyok már New York-ban…

De nem akarok én ennyire előre szaladni, fűznék még pár gondolatot az előző hetekhez, sőt az egész nyárhoz!

Miután elmentek a gyerekek természetesen volt dolgunk a táborban, nem mellesleg egy télhez hasonló hideget kellett átélni. Minden nedves volt, mindig hideg volt. Az utolsó 5 nap nagyon nehéz volt, mert mindenki csak arra tudott gondolni, hogy végre kiszabadulhatunk a dzsungelba J de hogy mit is kellett csinálni az utolsó pár napban? Most csak azokat fogok sorolni, amiket én csináltam: a kenukat kellett elpakolni és letakarítani ( asszem férfiakat megszégyenítő módon pakoltuk a kenukat, olyan helyekre, hogy elcsodálkoznátok…hárman…lányok), aztán festettem asztalokat barnára, aztán rakarítottam vant, megszabadítottam a dinning hallt a képektől… meg persze volt néhány kisebb dolog is. A napok alig akartak eltelni, mintha 1 hónap lett volna az az 5 nap! Mellesleg itthon is történtek dolgok, amik megnehezítették az ottlétet. Azt még elmondom, hogy az 5 napos takarításra haza küldték az amerikai staff-ot, csak mi maradtunk, külföldi staff. Nem nagyon értettük, nem is kérdeztük… nem nagyon számított, úgysem kaptunk volna semmi okos választ. Volt itt ám záró ceremónia is! Miért ne lett volna! Elmentünk egy helyre… elmondták, hogy csendben legyünk, amíg elérünk oda és útközben gyűjtsünk mindenféle dolgokat… kövek, fadarabok, levelek, stb… na hát én úgy elgondolkoztam az otthoni dolgokról, hogy nem sikerült szednem semmit. mikor odaértünk arra a helyre, ahol a záró ünnepség befejeződött akkor közösen kellett építeni valamit azokból a dolgokból, amiket útközben gyűjtöttünk! Ez úgy történt, hogy a camp vezető elkezdett egy mesét (?!) olvasni és közben egyenként le kellett mennünk egy helyre és elhelyezni ott egymásra és egymásmellé, meg ahogy akartuk, a köveket. Jól van… megcsináltuk. Aztán körbe kellett állni és random módon „beordítani” dolgokat, amik eszünkbe jutottak a nyárról. A legjobb az egyik német lány volt… mindenki ilyeneket mondott, hogy „barátság”, „szeretet” és hasonló…de a Momo (német leányzó) csak ennyit mondott: „Hasmenés” J vicces egy pillanat volt. Azt már mondanom sem kell, hogy ennél a körös résznél már a fele bagázs elkezdett sírni. Egyesek zokogtak. Aztán a körös játék után mondták, hogy búcsúzzunk el egymástól… itt majdnem mindenki zokogott… én meg kaptam pár megvető pillantást a kérdésemért: „Mennyi az idő?” :D nem tehetek róla, kicsit sem hatott meg a távozásuk…

Mellesleg meg lett szólva, hogy az international staff egész nyáron hasznavehetetlen volt… ezt személyes sértésnek vettem. Mert talán néha voltak nehéz pillanatok és mélypontok mindenkinél, de egytől egyik nagyon jó munkát végeztek/végeztünk… imádtak minket a gyerek… szóval ezt nem nagyon tudtam hova tenni. Azért a szabadidőnk több volt, mint általában és ki is használtuk ezt. Elmentünk kajálni, vagy csak császkáltunk, sőt…elmentünk moziba is. Megnéztük a The Dark Night-ot… nem mondom , hogy elkaptam a lényeget, de nagyjából egyik Batman film sem ragadt meg bennem. De Joker, az tényleg isteni! Heath Ledger… vagy hogy is kell írni… annyira nagyot alakít benne. Kizárólag miatta meg kell nézni ezt a filmet. Batman amúgy egy nyámnyila alak, mellesleg amikor épp denevéreskedik akkor olyan a hangja, mint valami robotnak. Rémes…. Fúj!!!

Az utolsó 5 nap alatt megesett a záró interjú is! Ez annyit jelent, hogy az egyik supervisorod leül veled beszélgetni a nyári tapasztalatokról… mindenről, ami a munkával és a camp-el kapcsolatos. Mondták, hogy szeretnének vissza, mert hogy mennyire fasza lifeguard és úszóoktató vagyok, a gyerekek is annyira szerettek! Udvariasan mondtam nekik, hogy még nem döntöttem el mit szeretnék, valószínűleg egy új nyelvet szeretnék tanul és emiatt egy másik országba utazni! Nem, nem akarok visszamenni. DE, azért azt be kell látni… annak ellenére, hogy nagyon sokszor honvágyam volt és nagyon hiányzott anya, apa, bratyó, barátok és állatok… volt nagyon sok jó pillanat ebben a nyárban. Sokat nevettünk, bár voltunk párszor rossz paszban, sokszor betelt a pohár… de nagyon sokak közülük hiányozni fognak… hiányozni fognak a camp aides, hiszen egy hónapig velük voltam minden áldott este és reggel… velük fosztottuk ki minden este a konyhát… velük pletykálkodtunk… nagyon sokat adtak a nyaramhoz… örök emlékek. Örök emlékek a martingéles lányok is… akik kiborítottak, de ott is volt két lány, aki azalatt a rövid idő alatt a szívemhez nőtt. Szóval ezt így nehéz leírni… meg kifejezni. Egyáltalán nem mondom, hogy több volt a rossz, mint a jó! és bár tudom, hogy ezt nehéz elhinni az olvasottak alapján. Csak nem volt kerek a süti. J nem tehetek róla… nem bírok az otthonom nélkül élni. J hiányzik az iskola…hiányzik, hogy a hök-ben marhuljunk, hiányzik az órai marhulás Paulával… hiányzik Ildi szugerálása és minden ember, aki ott körül vesz… hiányzik Bogi, Dani, Lali és Csongi és MINDENKI, akikkel a szabadidőmben néha vagy többször összefutok és marhulunk…vagy csak megiszunk „egy sört”… hiányzik a Rita, bár elég sokat beszéltünk az itteni időm alatt! És tényleg meg kell neki köszönnöm megint…ugyanis nélküle sokkal nehezebb lett volna. Szóval, Kedves barátaim, SZERELMES vagyok belétek! PUNKtum!

De befejezem az itteni ömlengést, nem vagyok én ilyen… 

És át is térek New York Cityre!

Kezdjük ott, hogy szerda reggel, indulás előtt két órával pakoltam be, mert előző este lusta voltam! Bepakoltunk, aztán 8.45-kor indult is a buszunk! Rémesen hosszú volt az út ide! Talán több volt, mint 8 óra. Rémes volt, mert nem tudtunk már várni. Itt akartunk lenni azonnal… egy pillanat alatt! Hát ez nem egy pillanat volt…J nem baj. Megérkeztünk. Taxiba szálltunk, mert kicsit sok volt a Hofit-nak a cucca és nem tudta volna cipelni! (Hofit=Tinkerbell=Ju-ju… az izraeli lány, akivel itt vagyok!) szóval megérkeztünk a szállóhoz… hát… nem is tudom… 4x4 méteres szoba egy „francia ággyal”… és ennyi az egész. Földszinten vagyunk…és a szobánk az ablakra néz. Ez csak annyit jelent, hogy az este folyamán 60x ébredünk fel arra, hogy a kedves hostel lakók az ablakunk alatt élik az életüket, néha ittasan! A szobánkba, ha jól helyezkednek, akkor be is tudnak látni. Sőt… ha már a belátásról beszélünk: A FÜRDŐSZOBA! Ott van egy ablak, amin a szomszédház lakói könnyedén beláthatnak. Tényleg… ezért pénzt lehetne már szedni! Minden emeleten van egy fürdőszoba, és abban a fürdőszobában van az emelet egyetlen budija is! Reggel sor szokott állni, elég vicces! Valamelyik nap már elindultam a keresni egy kávézót vagy valamit, mert úgy voltam, hogy bepisilek…minden emeleten voltam már…de mindenhol sor állt! Az élet itt elég vicces, de hát kit érdekel… NEW YORKBAN VAGYUNK!

Ez a város minden érzés, minden íz, minden szag, minden állapot egyvelege! Ide el kell jönni… ezt át kell élni… itt el kell veszni, hogy aztán kitalálj… itt sokat kell gyalogolni, hogy megtalálj…óriási épületek…óriási embertömeg… elveszett emberek, aki leülnek melléd a Centrál Parkban este és arról beszélnek, hogy szeretni édes és szeretni keserű is… sárga taxi… sokszínűség… itt minden megvan. Eddig nem sikerült kimozdulni Manhattanből…de akár itt is tudnék ragadni egy életre… Elég sok helyet bejártunk eddig. Nincs nagyon utiterv… felkelünk és aztán megyünk amerre tudunk, ami épp eszünkbe jut… amihez épp kedvünk van!

Első este elmentünk a Times Square-re, hát véletlenül nem összefutottam az Erikával!:) elég vicces volt… ma meglestük a WTC helyét, átmentünk Staten Islandre, hogy elhajózzunk a Szabadság szobor mellett…stb… stb.. stb… ez nem is izgalmas így leírva! Tényleg nem! El kell jönni egyszer. Itt a kínai negyedben a Meki is kínaiul van kiírva… a Little Italy pedig olasz éttermek egymásutánja. Még észhez sem tértem, hogy itt vagyok és mindjárt megyek is haza! Próbálom visszaadni képekben… próbálnám… de nem megy! J elveszett a tehetség, elveszett az ihlet… 

Mi is mondhatnék még… elég sok mindent… de lusta vagyok. J de azt megemlíteném, hogy megvettem a vakum. Hurrááá! Hát még nem nagyon tanulmányoztam… nehéz is… meg most inkább ide koncentrálok… lesz hét órám a repcsin használati útmutatót olvasni! A bolt ahol vettem ilyen zsidó tulajdonban van és ők dolgoztak ott… mellesleg egy óóóóóriási bolt volt… több száz eladóval.. akihez én kerültem egy magyar emberke volt, aki 1986-ban költözött ki. Micsoda véletlen. Aztán leszólítottunk az utcán egy srácot, hogy megkérdezzük „merre az arra?”.. nos ahogy megszólalt és neki szegeztem a kérdést: „Where you from?”… válasz: „Hungary”… annyira éreztem az akcentusán, hogy az hihetetlen. Kérem, itt mindenki magyar! 

Na most elteszem magam… hogy írok e még vagy sem. Egy mondattal biztos lezárom majd!

Már csak 3 nap!